Első fejezet

- Úristen! – suttogta Nya Lei, az M~Star, leendő Idol-kutató és Cukiság-kereskedő transznacionális cég vezérigazgatója.
- Ott a Világvége.
És valóban, végeláthatatlan sötétség száguldott felé, elnyelve élőt és élettelent, márkásat és márkátlant. Nyán páni félelem lett úrrá és kétségbeesetten kapaszkodott a piaci stand fém tartóállványzatába, bár sejtette, hogy a Világvége ellen semmit sem ér a pavilon árnyas rejteke. Végső elhatározásra jutott.
- Állj! – kiáltott fel, így Világvége megtorpant a kinyújtott jobb keze előtt.
- A leghatásosabb fegyveremet vetem be ellened.
Villogó szemekkel meredt a sötétbe, és mélyen belenyúlt a Zarás táskájába. Nya lassan előhúzta a kezét. Ujjain Swarovski gyűrűk csillogtak, közöttük egy-egy köteg különböző valuta.
- Megvenném az életemet. Melyik csomagot választod?
Nya meglengette a kezét Világvége előtt, aki mélyen magába nyúlt, és előhalászott egy táblát, olyasmit, mint amit a valuta váltóknál lehet látni. Néhány perces elemezgetés után elvette az USA dollárokat tartalmazó köteget és tovább haladt, sértetlenül hagyva Nyát. A lány hatalmas Ulzzang szemekkel nézett körül, de semmit látott, mivel semmi volt körülötte. Hüppögve guggolt le, és a karjait összefonta a térdei előtt.
- Anyu… Eltűnt azt Aréna!

Első fejezet

Amikor felültem az ágyban, kint még sötét volt. Sohasem hittem volna, hogy egyszer még örülni fogok annak, hogy korán kelő vagyok, de tekintve azt, hogy egész éjjel forgolódtam az elmulasztott hajmosás miatt, megnyugtatóan hatott, hogy van időm ezt megtenni indulás előtt.
Megdörgöltem a szememet, hogy egy kicsivel tisztábban lássak, de ezzel csak annyit értem el, hogy egy-két szempillám befelé fordult és könnyesre szurkálta a szememet. Ezek után hiába tettem fel a szemüvegemet, a látási viszonyok valahol nulla és mínusz egy méter köré korlátozódtak. A papucsaimat rutinosan a megszokott helyére tettem az este folyamán, így amikor letettem a lábaimat a padlóra, azonnal bele tudtam csusszanni. Ezek után semmi sem akadályozhatott meg benne, hogy kimenjek a fürdőbe.
A fürdőszobába való bejutásnak több lépcsője van; mindegyik lépcsőn lévő akadályt le kell küzdeni és utána lehet tovább lépni.
Először el kell jutni a szobám ajtajáig, majd kinyitni azt, és átlépni a küszöböt, említésre méltó sérülések elszenvedése és a család felébresztésével járó anyázás elkerülésével. Ezek után végig kell sétálni a puha, sötét szőnyeggel felfegyverkezett folyosón, hogy ismét eljuthassak egy ajtóig, ami már a fürdőé. Ám ennyivel nem oldódik meg a helyzet! A fürdőajtót ki kell nyitni, és amikor az ember azt hinné, hogy biztonságban van, ott leskel a második küszöb. Ezután jön a könnyebb rész – ajánlatos becsukni az ajtót, a kellemetlen meglepetések elkerülése végett.
Én – bár minden más akadályt sikerrel vettem – ez utóbbit elfelejtettem megtenni. Ezért történt meg, hogy amikor az arcom megmosása céljából a mosdótál fölé hajolva belepillantottam a tükörbe, sikítva estem hátra a folyosó menti falat támasztó négy férfi láttán.
- Kik maguk, és mit akarnak?! – kiabáltam harciasan a kulcsra zárt fürdőajtó kulcslyukán keresztül. Reménykedtem benne, hogy az apám, vagy legalábbis a bátyám felébred a zajra és csinál valamit, de a csendből ítélve korai volt az időpont.
Az egyik férfi felkapcsolta a villanyt és közelebb jött, így már láthattam, hogy nem sokkal lehetnek idősebbek nálam. Lehajolt a kulcslyukhoz és a szemembe nézett.
- Könyvtárosok vagyunk, és érted jöttünk.
- Azonnal hagyják el a házamat, különben a saját bőrükön tapasztalják meg a haragomat! – fenyegetőztem, de a kémlelő mélykék szempár tulajdonosát nem hatottam meg; nem mozdult a kulcslyuk elől, így a fején kívül semmit sem láttam.
Gyors lépések hangját hallottam mögüle.
- Étienne, menj már el az útból, nincs ennyi időnk!
Az Étienne nevezetű szép szemű fiú eltűnt a képből, és a hangokból ítélve legurult a lépcsőn, feltételezéseim szerint egy erős lökés következményeként. A kémlelőnyílásként funkcionáló kulcslyukon keresztül egy lendülő bal lábat láttam, de mielőtt még elgondolkozhattam volna a jelentésén, a képembe repült a fürdőszobaajtó. Az orrommal hárítottam az ütést, ezért egy kicsit kótyagos voltam, amikor a nálam alig egy fejjel magasabb, szőke támadó kirángatott a volt ajtó alól és a képembe ordított.
- Mentsd meg a Világot!
Bólintottam, aztán belefejeltem a mellkasába, összevérezve azt az orrommal. Teljesen lerombolva a szőke hercegiségéről alkotott képemet hátraugrott, így én a gravitációnak engedelmeskedvén megindultam a folyosót bortó szőnyeg felé, és meg is érkeztem volna oda, ha nem kap el és emel fel a harmadik fiú. Nem törődve azzal, hogy összevérezhetem a ruháját a karjaiba vett, én pedig a helyzetet kihasználva a vállának döntöttem a fejemet. Göndör, barna haja volt, illatos és puha, olyan, amibe az ember szívesen belefúrja az arcát. Ellenállhatatlan vágyat éreztem a meghúzogatása iránt.
- Ne próbáld meg rá hárítani a felelősségedet, Bert. Nagyon jól tudod, hogy mi lett volna a feladatod– Aú! – kapott a hajához, és én ennek következtében el lettem engedve, melynek folyományaként bevertem a fejemet a könyvespolcba, mielőtt a radiátorba, majd a padlóba is.
Sokkot sokkal gyógyítanak; kezdtem magamhoz térni.
A negyedik betolakodó hajolt fölém égővörös hajkoronájával.
- Nagyon fáj?
- Szerinted? – kérdeztem elkínzottan, sajgó koponyámat tapogatva.
- Fel tudsz állni?
- Megpróbálok – válaszoltam hálásan és felé nyújtottam a kezemet.
- Sok sikert – lépett át felettem és segített talpra állni az időközben felkúszott Étiennek.
- Szemetek! – nyögtem, miközben feltápászkodtam, és beszédelegtem a bátyám szobájába. Először fel sem tűnt, hogy be van ágyazva, és hogy a bátyám nincs ott, de az kezdett gyanús lenni, hogy még mindig sötét volt.
A göndör hajú delikvens pillantott be a szobába.
- Hol a bátyám? – kérdeztem inkább fáradtan, mint dühösen. A fiú körbenézett.
- Itt nincs – osztotta meg velem a véleményét és belépett. Felém nyújtotta a kezét, de a vörös hajú bunkó után már csak gyanakodva méregettem. Megunta a várakozást és megragadta fonnyadt padlizsán állapotú jobb kezemet, hogy kezet rázhassunk.
- Gregorius.
Tényleg, el is felejtettem, hogy eddig ő volt a legnormálisabb.
- Filian – szorítottam meg a kezét én is –Érezzétek otthon magatokat.
Felhúzott az ágyról és maga elé engedett, hogy végigtotyoghassak a folyosón, le a lépcsőn, el az előszobában sorfalat álló három másik srác mellett és végül megszerezhessem a cipős szekrény tetején gubbasztó macskatápos zacskót.
Kinyitottam a bejárati ajtót és furcsállva vettem észre, hogy hófehér cicáim nem verekszenek valahol, hanem megszeppenve ülnek az ajtó mellett a lábtörlőiken. Balra fordultam, hogy tápot adjak nekik, amikor észrevettem, hogy nincs tálkájuk, sőt, a házuk is eltűnt. Meg a járda.
Gyorsan felegyenesedtem és körbenéztem. Semmi sem volt körülöttem.
Sárga, vecsési házunk önmagában lebegett a nagy fekete semmiben. Elengedtem a tápos zacskót és diszkréten sikítottam egyet.
Majd ha lehet, még diszkrétebben visszarohantam a lakásba és becsaptam magam mögött az ajtót. Aztán a hajamba téptem, sikítottam még egyet, kinyitottam az ajtót és kinyúltam a macskákért. Négy vendégem aggódva figyelte a cselekedeteimet.
- Filian… - próbálkozott óvatosan Gregorius, de én macskákkal felfegyverkezve vártam.
- Mi ez?! – tettem le a cicákat az előszobába, hogy ki tudjak mutatni a házból. Hachi és Mitsu elfeledték korábbi riadalmukat, és boldogan szaglászták a számukra eddig tiltott területet.
- Semmi – vonta meg a vállát a vörös, számomra egyelőre névtelen illetékes.
- Mi az, hogy semmi?!
- Miért, te láttál kint valamit?
Mielőtt egy szót is szólhattam volna, Gregorius elém lépett.
- Ne haragudj rá, semmi személyes. Ennél sokkal fontosabb, hogy…
- Még mindig itt tökölsz! – kiabált közbe Bert, a szőke, aki a legalacsonyabb volt négyük közül, attól függetlenül, hogy engem jó egy fejjel leelőzött.
- Bert, kérlek… - fordult most a durcás fiú felé Gregorius, így ismét a szemem elé került a vörös hajú és Étienne.
- Most mi van? – intéztem a kérdésemet Étienne felé, szándékosan ignorálva a másikat, hasztalan. Ő válaszolt a szépkék szemű helyett.
- Meg kellene mentened a Világot, de nem teszed.
- Alexander! – csattant fel Gregorius hangja a konyhából, ahol Bert lelkére beszélt – Ha harminc éve rendesen teszitek a dolgotokat, akkor most nem itt tartanánk, tehát nincs jogod Filianre hárítani…
- Én csak tényeket mondtam, ő kérdezte – szakította félbe Alexander és néhány lépést hátrálva nekidőlt a falnak, mintegy kivonva magát a társalgásból. Bert hasonlóképp tett a konyhapult mellett.
- Most komolyan, mi ez az egész? – fordultam a két megmaradt felé – Mit kerestek itt, miért nincs kint semmi, hol, mi, hogyan…?
Étienne lépett közelebb és megfogta a kézfejeimet.
- Ahogy mondtam, könyvtárosok vagyunk, legalábbis az elmúlt néhány évben azok voltunk. Eljöttünk, mert a Világ elpusztult. Érted jöttünk, mert te tudod visszahozni. Ide jöttünk, mert itt vagy.
Meghatottan néztem fel a szépkék szemeibe, de egy ismerős hang lerombolta az idillt.
- Fi, felébredtél? Elfelejtettem beállítani az ébresztőt, lehet, hogy már menni kellene suliba… de sok itt az ember!
Egy emberként fordultunk a nappali felé, ahol a beszélő ült a kanapén. Vagyis az, hogy ült, nem fedi teljesen az általa felvett pozitúrát. Az egyik lábát a mellkasához húzta, a másik messze kinyújtotta a nappali közepe felé, a felsőtestével és a karjaival pedig végignyúlt a kanapé karfáján és háttámláján.
Valamilyen rejtélyes oknál fogva az én egyik ujjatlan, rövidnadrágos pizsamám volt rajta, szemüveg viszont nem.
- Yakaii, hogy kerülsz te ide? – értetlenkedtem – Téged kaptalak a családomért cserébe?
Ekkor jöttem rá, hogy mi hiányzott annyira.
- Hová tűnt a családom?! – fordultam a könyvtárosok felé ugráló vérnyomással.
- Meghaltak – válaszolt Bert közönyösen, de Gregorius azonnal lecsapott rá.
- Látod?! Ha azt a harminc évet nem elszórakozod a könyvtárban, ez nem történt volna meg!
- MI?! – sikítottam közbe. A vérnyomásom beállt egyenletes kétszázra.
- Mivel az egész Világ eltűnt, így a benne lévő emberek is. Logikus, nem? – magyarázta Alexander, de nem igazán figyeltem rá. Étienne magához húzott.
- Ne aggódj, valójában nem haltak meg. Csak eltűntek a semmiben.
- De akkor én miért nem tűntem el?! – hisztiztem tovább, aztán Yakaiira mutattam – És ő miért nem tűnt el?
Gregorius ismét előtérbe helyezte magát.
- Az elmúlt harminc évben sikerült kiderítenem a Kiválasztott kilétét, aki – ahogy korábban Étienne is mondta – te vagy. Ezért egyértelmű, hogy te nem tűnhettél el. Csak találgatni tudok, hogy a szüleid miért nincsenek itt; gondolom azért, mert a Világvége eljövetelének pillanatában nem tartózkodtak a házon belül, míg ez a lány – mutatott Yakaiira, aki bárgyú vigyorral integetni kezdett – igen. De ezek csak feltételezések.
Mélyet sóhajtottam. A négy fiú empátiából, vagy álmosságból kifolyólag velem hallgatott. Yakaii pedig – minden valószínűség szerint éppen az álmossága miatt – feltápászkodott a kanapéról, és felénk szédelgett.
Én meg nyűgös voltam, és ahogy Yakaiit néztem, egy cseppet sem éreztem jobban magam, mert kezdtem sejteni, hogy milyen borzasztó képet nyújthatok a reggeli fejemmel, fésületlen hajammal, karikás szemeimmel, ujjatlan pólós, kisnadrágos pizsimmel.
Étienne szeme megvillant a közeledő Yakaii láttán, és amikor látta, hogy a lány addigi szédelgéséből dőlésbe vált át, villámgyorsan tette ki elé a bal lábát. Eme reakciójából arra következtettem, hogy a kinézetem kapcsán folytatott eszmefuttatásom igaznak bizonyult. Bár legyen az ember bármilyen szörnyű kinézetű, a gáncsolás egy kicsit soknak tűnt a számomra.
Yakaii egy dorong eleganciájával helyezte magát párhuzamosba a padlóval. Kedvem támadt csatlakozni hozzá, de fontosabb dolgaim akadtak. Ismét Gregorius felé fordultam.
- Tehát a szüleim most a minket körülvevő fekete semmiben vannak?
- Igen, úgy valahogy, azt hiszem – válaszolt a fiú – Miért kérdezed?
Válasz helyett az ajtóhoz futottam, hogy ismét kinyissam, és kilépjek a verandára.
- Mert akkor egyszerűen megyek, és megkeresem őket!
- Várj, a talaj…!
- … nincs – fejeztem be én döbbenten, mivel amint leléptem a verandáról, zuhanni kezdtem.
- Kyaaaaaaaaaa…!